A fekete menyasszony - 1. fejezet

Sziasztok! Itt az 1. fejezet. :)
Tudom, tegnapra ígérgettem, amit sajnálok, de a gépem tönkrement és emiatt nem tudtam hozni, de a lényeg, hogy most itt van.
A prológushoz kapott biztató hozzászólásokat pedig még egyszer nagyon köszönöm, remélem most is kapok néhányat, legyen az akár negatív is, hisz építőkritikára is szükség van. :)
Jó olvasást!
Audrey

A fekete menyasszony
1. fejezet

Gyenge vagyok.

Az arcom sápadtabb, a testem erőtlenebb, mint lenni szokott. Igaz, emberi szemmel alig észrevehető a változás, de én belül érzem. Tudom, hogy újra ölnöm kell.

Azóta nem sikerült újabb lélekhez jutnom, mióta az enyém lett Joshé. A szent, Isten színe előtt történő eskü az, amelytől az erőm fokozódni tud. A többi, ismeretlen ember csak táplálékforrás számomra, ők tartanak életben. Nélkülük most nem lehetnék itt.

Felállok. Hogy hol vagyok? Fogalmam sincs, valahol a város legzajosabb, legsötétebb, legveszélyesebb helyén. Mindenhonnan hangos zenét és idegesítő röhögcsélést hallok. Itt tényleg nem lesz nehéz találni valakit, aki hajlandó követni engem egy kevésbé zsúfolt helyre, hogy ott életüket adva értem essenek össze.

Leporolom magam és elindulok a legközelebbi bár felé. Ahogy belépek, rögtön a pult felé veszem az irányt. Leülök az ott lévő utolsó szabad székre és azonnal a kiszolgálót keresem a szememmel. Az egy fél perc alatt észre is vesz engem és megkérdi, hogy mit szeretnék. Két vodkát kérek kezdésnek. Nem nagyon árt meg nekem a pia, még nagy mértékben is alig kottyan meg.

Miután a csaj kihozza, amit kérek, úgy döntök, hogy széjjelnézek. Színültig van a hely az alig 16-18 éves tinikkel, akik az itt lévő amatőr banda zenéire rázzák magukat. Szánalmas népség. Ennyi idősen a lányok miniruhákban, a fél testük kint, míg a fiúkon egy szabad felület sincs már a bőrükön, ahol ne lenne egy tetoválás vagy egy piercing.

A jobb oldalamon egy koszos, rongyos ruhában ül egy férfi. Gyanítom, hogy egy vagyonát vesztett hajléktalan, aki a koldulásból szerzett pénzét most költi el, hogy jól lerészegedjen. Ezért nem szánok én meg egy ilyesfajta embert sem. Majdnem mindegyik ugyanazt csinálja. Kéreget, hogy nincs semmije, a családját el kell tartania, a többi ember megsajnálja és pénzt ad neki, ő meg elkölti azonnal a legközelebbi kocsmában.

Utoljára nézek bal oldalra. Ott egy rövid, barna hajú férfi ül könyökölve, a homlokát a tenyerébe támasztva. Előtte már egy tucatnyi pohár sorakozik, amelyeket épp most veszi el a pultos, s ő már kéri is a következő adagot. Egy masszív alkoholista, látszik rajta.

De nem bírom ki, muszáj megszólítanom. Valami azt súgja, hogy beszélnem kell vele, a szám szinte magától nyílik ki és mondja neki a szavakat:

- Hé, nem lesz ez egy kicsit sok?

Rám néz. A levegő is a tüdőmbe szorul. A szemei... Káprázó zöld szemei a szó szoros értelmében megigéznek. Ámulatba ejtenek. Szinte ki tudom olvasni az érzéseit belőlük. A szomorúság csillog bennük, a mérhetetlen nagy bánat...

- Lehet, de nem érdekel - szólal meg fáziskéséssel. A hangja mély, férfias, de már jócskán érződik belőle az a "kis" alkoholmennyiség, amit bevitt már a szervezetébe.

- Ne idd meg azt! - szedem ki a kezéből a poharat, amiben ki tudja, hogy mi lehet... - Halálra akarod inni magad vagy mi?

- Mit érdekel az téged, hogy én mennyit iszok? - háborodik fel és kitépi a kezemből a poharat, de nem issza meg csak dühösen levágja a pultra. Csoda, hogy nem törik össze. - Egyáltalán ki a franc vagy te?

- Egy ember, aki nem szereti nézni, amikor az emberek ilyet csinálnak magukkal. Mondd el, mi bánt - váltok lágyabb hangnemre. Magam sem értem, hogy miért kérdezem ezt tőle, egyszerűen csak tudni akarom.

Nem válaszol először. Csak bámul rám némán, döbbenten, szerintem ő sem érti, hogy mit szeretnék tőle. De végül bólint egy alig látható, és szólásra nyitja a száját. Azonban hang nem jön ki rajtuk.

- Nem megy - rázza meg a fejét és elfordul tőlem.

- Kérlek. Hidd el, jobb lesz, ha beszélsz róla. - A kezemet a vállára teszem, de ő azonnal lelöki magáról.

- Hát, rendben - fordul vissza és mélyen a szemembe néz. Csapdába esek. Nem tudok elnézni, csak azt a két gyönyörű zöld szemet látom. - Megtudtam, hogy életem szerelme terhes és el akarja vetetni, később pedig azt, hogy félrekúrt az egyik legjobb barátommal, ezt még meg is bocsátottam neki, de aztán kiderült, hogy még korántsem volt vége a viszonyuknak, sőt, még a baba sem tőlem volt, úgyhogy kirúgtam a picsába. Ennyi. Remélem örülsz, most már tudod - hajtja le egyetlen húzással a pohár tartalmát, amit azóta is szorongat a kezében.

- Ó... - felelem döbbenten az értelmes választ. - Én... sajnálom.

Vállat von, és a pincérnek szólva még több piát kér.

Percekig ülünk néma csendben. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Ő meg nem is akar nekem mondani semmit.

Amit mondott az felháborító. Úgy látszik, ilyen az, amikor az embert elvakítja a szerelem. Vakon megbízik kiválasztottjában, de az mégis a lehető legrosszabbat teszi vele, megcsalja. Holott ő minden bizalmát belé fektethette, de ő visszaélt vele.

Bár pont én beszélek erről, aki magához édesgeti az adott férfit, elcsábítja, majd végül, mikor már a házasság is megtörténik, akkor vet véget az életének. De ott legalább semmilyen szerelmi csalódás nincs a pakliban. Csak egy holttest és én.

- Azt hiszem, hogy én megyek - motyogja inkább magának, mint nekem. Próbál felállni, de a két lába alig tartja meg. Dülöngélve elindul, de szerintem még az ajtót sem látja, hogy merre van, mivel elég rossz irányba kezdte meg az útját, így csak a falnak tudna nekimenni.

Úgyhogy felpattanok gyorsan a helyemről és utánamegyek. Segítek neki kitámolyogni a friss levegőre, ahol azonnal leültetem a legközelebbi fapadra.

- Hívjak neked taxit? - kérdezem tőle választ remélve, de nem figyel rám. Hall egyáltalán? A részegségtől tudtommal senki sem szokott megsüketülni. - Hahó! - húzom el előtte néhányszor a kezem, mire feleszmél.

- Ja. Mi? Mondtál valamit? - néz rám bambán, amitől mosolyogni támad kedvem.

- Igen. Hívjak taxit?

- Öö.... Nem kell. Gyalog megyek haza.

- Aha, persze, akkor hívom - nevetek fel halkan, és már veszem is elő a telefonomat.

Két percbe se telik és már ott áll előttünk a taxi. Ez gyors volt.

- Na, gyere - segítek neki felállni. Eltámolygunk a taxihoz, beültetem, és a taxisofőrnek a kezébe nyomok úgy négyszer annyi pénzt, mint amennyibe valószínűleg az út kerülni fog. - Vigye kérem haza, és segítsen neki bejutni is a házába. Ö... hol laksz? - szólok hátra, mire motyog valamit az orra alatt, de alig értek valamit.

- Rendben, tudom hol van a hely - bólint a taxis. - Ne aggódjon, épségben haza fog érni.

- Köszönöm - mosolygok rá, majd bezárom az ajtót és nézem, ahogy a kocsi eltávolodik.

Sóhajtok egyet, majd visszaindulok a bárba. A fő célomat még véghez se vittem, amiért valójában idejöttem. Nem is értem, hogy miért szántam meg ezt a férfit, hisz még a nevét se tudom. De mégis megsajnáltam... Pedig még áldozatnak is jó lett volna, hisz semmibe se került volna elcsalogatni valahova, de most már mindegy.

Újra belépek az ajtón, és megcsap az emberek izzadságának és az alkoholnak a tömény szaga. Itt eddig is ennyire büdös volt? Legszívesebben hánynék ettől.

Besétálok a tömeg közepére, hátha meglátok egy egyedül lévő embert, de hamarabb talál meg engem, mint ahogy én körül tudnék nézni.

- Gyere velem - súgja a fülembe, és megfogva a karom húzni kezd.

- Várj - állok meg, mire értetlenül néz rám.

- Jó, látom nem olyan vagy - vonja meg a vállát, és már odébb is állna, de megállítom.

- Nem, csak... nem lehetne egy kicsit kevésbé zajos helyen...? - kérdezem tőle rákacsintva.

Érti a célzást, int, hogy kövessem és kifelé vesszük az irányt. Mögötte sétálok, úgy követem őt, mígnem egy teljesen kihalt sikátorba nem érünk.

- Most már elégedett vagy, cica? - néz rám, majd a falhoz nyom és vadul tépni kezdi a számat. Az alkohol bűzétől hányingerem támad.

De én pont nem ezt szeretném most tőle, így hasba rúgom, amitől másfél métert repül és háttal a földre esik.

- Neked meg mi a fasz bajod van? - próbál feltápászkodni, nem sok sikerrel, mivel már ott vagyok előtte, és a mellkasát a földhöz nyomom a lábammal. - Engedj el, ringyó! - kiált rám, miközben állat módjára fújja ki a levegőt a száján, orrán keresztül, annyira erőlködik, hogy fel tudjon állni. Rúgkapál, de semmire sem megy vele. Sokkal erősebb vagyok nála.

- Rendben - mosolygok rá kedvesen, amitől kissé bizonytalanul, összehúzott szemöldökkel bámul rám, de feláll. - Upsz, mégse - kacagok fel kislányosan, és újra a földre küldöm. Felszisszen a fájdalomtól, mivel úgy beverte a fejét, hogy a vér patakzik belőle, nem csodálkoznék, ha egy-két bordája is eltört volna.

Nézem még egy ideig, amíg vergődik odalenn, majd nem várok tovább. Egy mozdulattal ráugrom és kitöröm a nyakát. Az egy hangos roppanást hallat, majd megszűnik az élet ezáltal a srác testében.

A kezem a fejére teszem, látom, ahogy kifordul a szemgolyója, és nekem is már csak a szemem fehérje látszik. Fekete füst jön ki a szájából, amely az én torkomon áramlik le, egyenest a testembe. Érzem, hogy újra feltöltődök, erős vagyok.

Végül kipattannak a szemeim és az eget kezdem el kémlelni. Ha létezne Isten, már régen megállított volna. Lenézek a holttestre, amely ott fekszik alattam. Élettelen, de még meleg. Ha Isten mindezt látta volna, akkor most azonnal visszahozná őt az élők világába, és engem leküldene a pokol legmélyebb bugyrába. De nem így van.

Isten nem létezik, s ha létezne se csinálna semmit. Mert Isten valójában olyan, mint én, csak senki sem meri bevallani.

Egy szörnyeteg.