A fekete menyasszony - Prológus

A fekete menyasszony
Prológus

- Igen - mosolyodik el, ahogy rám néz, és az én arcomon is megjelenik egy mosolyféle. Azonban ez a két mosoly teljesen más. Az övé az őszinte boldogságot takarja, míg az enyémből sugárzik a gonoszság, de ő ezt nem tudhatja. Senki sem tudhatja, hogy mi fog ezek után következni - csak én.

- Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket. Megcsókolhatjátok egymást - jelenti ki a pap, mire egymás szemébe nézünk és ajkaink lassan közeledni kezdenek, majd egy szenvedélyes csókban forrnak össze. Mindenhonnan üdvrivalgás, taps hallatszik. Mindenki örül, csak úgy árad felénk az emberek szeretete.

Elválunk egymástól, de a karjai még mindig átölelnek. Arcunkat alig egy-két milliméter választja el, s szerelmes pillantása nem ereszti az enyémet. Pedig már nagyon szeretnék túl lenni ezen, nem szeretem sokáig húzni a dolgokat.

- Szeretlek - súgja bele a számba, mire egy apró csókkal jutalmazom meg.

- Én is téged - hazudom rezzenéstelenül az arcába.

Kézen fogva indulunk ki a templomból, s ahogy kiérünk az ajtón a kislányok rózsaszirmokkal, a kisfiúk pedig rizzsel kezdenek el dobálni. Mi továbbsétálunk, majd megállunk egy fehér kocsi előtt, amelynek az ajtaja már nyitva áll és a sofőrje is benne ül. A csomagtartója is tele van pakolva, bár teljesen fölöslegesen...

Még nem ülünk be, hisz el kell búcsúzni a rokonságtól, barátoktól, hogy meghallgathassuk mindegyikőjük gratulációját. Elsőként egy nagy termetű, barna hajú férfi lép oda hozzánk, és jól hátba veregeti újdonsült férjemet.

- Gratulálok, Josh - vigyorog. Igen, Josh lenne az én férjem, de hamarosan ő már nem fog létezni, csak az emléke fog hátramaradni. - És hova is tervezitek a nászutat?

- Bocsi, de azt nem árulhatom el, mert még Alyson sem tudja, meglepetésnek szántam - pillant rám félszemmel.
- Amúgy Aly, először nagyon meglepődtem, hogy mi rajtad ez a ruha. Fekete egy esküvőre? Azt hittem, hogy csak a férfiak szokása ez, hogy gyászolnak ilyenkor - röhög fel.

- Majd később elmondom, ha érdekel - zárom le ennyivel a témát, hisz tudom, hogy úgyse lesz már olyan,  hogy "később".

- Jaj, drágám - jelenik meg előttünk egy kissé már őszülő nő, Josh anyja. Átöleli fiát, szeméből folynak a könnyek. Ó, hogy fog még sírni, ha megtudja...

- Anya, ne sírj már - nevet fel Josh. - Ez életem eddigi legboldogabb napja, most miért sírsz?

- Tudom, tudom, fiam. - Bólogat, miközben elhúzódik tőle és felém fordul. - Alyson, kérlek viseld gondját a fiamnak, ne okozz neki csalódást, és ha mégis megtennéd, akkor esküszöm, hogy...

- Anya - szól közbe éllel a hangjában Josh.

- Bocsánat - süti le a szemét erre. - Csak nagyon féltem őt, ugye tudod? - néz fel könnyes szemekkel, mire egy kis mosolyra húzom a szám. - De tudom, hogy megbízhatok benned.

Nem válaszolok. Csak próbálok megértően nézni rá és inkább szó nélkül hagyni ezt az egészet. Eleget hazudtam már a képébe.

Miután mindenkitől elköszöntünk, beszállunk végre a kocsiba. Josh vállára hajtom a fejem, és egy-két jelentéktelen szót kivéve nem igazán beszélgetünk egész úton. Csak élvezzük a pillanatot, hogy végre teljesen egymáséi vagyunk - pontosabban csak ő.

A kocsi megáll egy kétemeletes luxuspalota előtt, amihez gyanítom, hogy még egy hatalmas telek is tartozhat, amiben a medencétől kezdve az istállóig minden lehet... Nem kétséges, hogy tényleg egy tehetős család sarja fogja most a kezem.

Úriember módjára kisegít a kocsiból, majd a ház felé vesszük az irányt. A kulcsot a zsebéből veszi ki, és azzal nyitja ki az ajtót, majd belépünk. A szám is tátva marad az elém táruló látványtól. Belülről még tágasabbnak és szebbnek néz ki, mint hittem. A falak barackvirág színben pompáznak, míg minden bútor akácfából készülhetett.

De se engem, se őt nem érdekli, hogy vajon hogy nézhet ki a ház. Mindkettőnket más érdekel. Legfőképpen engem.

Váratlanul, semmi előzmény nélkül az ölébe kap és a lépcső felé veszi velem az irányt. Nem veszi le rólam a tekintetét, s az enyémet is fogságban tartja. Mikor felérünk, a legközelebbi szoba felé veszi az irányt és berúgva a szobaajtót, durván ledob az ágyra, majd rám fekve azonnal vadul csókolni kezd.

Tudom, hogy már nincs sok hátra.

Hamarosan vége az életének.
Hamarosan végzek vele...

A nyakam kezdi el csókolgatni. Tudom, hogy itt az idő. Meg kell tennem.
Előveszem a ruhám kis rejtett részéből az ezüsttőrt, és úgy ölelem át Josht. Észre se veszi, hogy mit csinálok, annyira élvezi, hogy a bőrömet ízlelheti.
Aztán felkapja a fejét, mélyen a szemembe néz, és újra kimondja, amit ma már milliószor hallottam tőle:
- Szeretlek.
Hallom szaporázó szívverését, látom a szenvedélytől elhomályosult tekintetét és érzem, hogy komolyan gondolja. De én nem. Minden szavam egy hazugság volt, amit valaha is mondtam neki. De most vége...
Egyetlenegy határozott mozdulattal beleszúrom a kést. Az könnyedén csúszik be a testébe, át a húsán, a csontjain, egészen a szívéig.
A szemében látom a megdöbbenést, majd ahogy rámesik és kifordul a szemgolyója, vért kezd el felöklendezni. Még pár másodperc...
- Sajnálom - suttogom becsukott szemekkel, s végül, mikor észreveszem a fekete gomolyfelhőt, ami a szájából jön ki és az én testem felé kezd el áramlani, tudom, hogy meghalt. Eltávozott innen, egy másik világra került.
És én még erősebb lettem...